Én most ezzel a terhességgel nem tudok mit kezdeni. Úgy képzelem, hogy annak kellene ilyen ambivalensnek lennie, aki véletlenül esik teherbe 20 évesen. Nem nekem, aki terveztem a másodikat. Is.

Valahogy nem érzem olyan közel magamhoz. Itt van már a külvilágban velem egy tökéletes, kedves, édes, mókás, okos, gyönyörű kisfiú, aki az enyém. De ki ez, aki itt nődögél benn? 

El sem tudom képzelni, hogy megnő a hasam, kireped a bőröm, és újra szülök. Emlékszem, hogy amikor először teherbe estem, szinte rögtön meg voltam győződve róla, hogy fiú. Most meg még csak azt sem érzem, hogy tényleg lenne. Leszámítva a fizikai jeleket. Hihhhhetetlen.

Elogondolkodtam, hogy talán azért van ez, mert én valóban akartam még egy babát, egy testvért a kisfiamnak, nagy családot. De terhes nem akartam lennie, az után nem vágyakoztam. Majd az ultrahangon, ahol már ott kalimpál keze-lába... Attól várom AZ érzést.