Objectivity zero

Objectivity zero

Durr bele

2015. február 16. - Gina.

Én most ezzel a terhességgel nem tudok mit kezdeni. Úgy képzelem, hogy annak kellene ilyen ambivalensnek lennie, aki véletlenül esik teherbe 20 évesen. Nem nekem, aki terveztem a másodikat. Is.

Valahogy nem érzem olyan közel magamhoz. Itt van már a külvilágban velem egy tökéletes, kedves, édes, mókás, okos, gyönyörű kisfiú, aki az enyém. De ki ez, aki itt nődögél benn? 

El sem tudom képzelni, hogy megnő a hasam, kireped a bőröm, és újra szülök. Emlékszem, hogy amikor először teherbe estem, szinte rögtön meg voltam győződve róla, hogy fiú. Most meg még csak azt sem érzem, hogy tényleg lenne. Leszámítva a fizikai jeleket. Hihhhhetetlen.

Elogondolkodtam, hogy talán azért van ez, mert én valóban akartam még egy babát, egy testvért a kisfiamnak, nagy családot. De terhes nem akartam lennie, az után nem vágyakoztam. Majd az ultrahangon, ahol már ott kalimpál keze-lába... Attól várom AZ érzést.

Sokadik első

Írni kéne. Megint. És mindig.

Évek óta azt mondogatom magamnak: majd ha... Majd lesz mondandóm, ha lakást újítunk fel. Majd lesz mondandóm, ha terhes leszek. Majd lesz mondandóm, ha gyereket nevelek. De az igazság az, hogy minél közelebb járok az elképzelt "tökéletes" - francokat idézőjeles, igazi tökéletes - életemhez, annál kevésebb a mondandóm. Illetve az írnivalóm.

Egyrészt úgy érzem, nincs időm leírni. Erre a pocsék kifogásra nem is vesztegetnék időt. Baromság. Másrészt azt gondolom, hogy valaki valahol már mindazt leírta, amit én érzek és gondolok. Ez lehet, hogy nem akkora baromság, de nem kellene, hogy érdekeljen. A harmadik, és egyben legnagyobb hátráltató tényező, hogy boldog vagyok. 

A helyemen vagyok a világban. Megtaláltam a párom, szép lakásom van, gyönyörű gyerekem, csodás barátaim... Egyszerűen nincs mire panaszkodnom. Márpedig a boldog blogger uncsi blogger. Ki a francot érdekel, hogy milyen jót beszélgettem, hogy a gyerekem felállt a kiságyban, vagy hogy végre utolértem magam a házimunkában (jó, ez utopisztikus elképzelés).

Most komolyan. Annyi, de annyi szavunk és érzelmünk, érzésünk van, ha valami nem jó. De ha minden jó, akkor csak boldogok vagyunk. Akkor csak jó, és kész. Akkor képeket posztolunk a facebookra a gyerekről a hintában, meg a családi nyaralásról, egy csokor virágról, ami itthon várt (már akit, khömmm...). És ha nagy okfejtésekbe kezdünk a szar melóról, drága buszbérletről, a kormányról vagy az időjárásról, akkor az egész csak izzadságszagú töketlenkedés, messziről ordít, hogy csak próbálunk kicsit panaszkodni, mert az emberek arra vevők igazán, de nem megy valami jól, még a szókincsünk is elsatnyult.

Én most teszek egy próbát. Nem bizonyításképp, hanem csak úgy. Megpróbálom, hogy leírom a gondolataimat úgy, mint régen. Kell, hogy legyenek. Jók is, rosszak is. Érdekesek meg unalmasak is. Aztán majd meglátjuk, hogy ez a próbálkozás is a felsőfokú tanulmányaim sorsára jut-e.

Hajrá nekem!

 

 

süti beállítások módosítása